Ez az írásom eredendően 2018. június 22-én a psynet.pro weboldalon jelent meg.
A HIPERELELME című kiadvány első fejezetét olvasod. További információkat erről ITT találsz.

Időpont: 2070. április 12.

Budapest. Az utcák kihaltak, csak néha tűnik fel egy halkan zümmögő jármű. Az elviselhetetlen forróság és az égető napsugarak elől védett helyekre húzódtak vissza az emberek. 

A dolgok egyébként sem a legjobb irányba haladtak, de a néhány évtizeddel korábbi váratlan kozmikus kataklizma felgyorsította a változásokat. Sokan akkor eszméltek rá, milyen sérülékeny a bolygónk, mennyire nem ismerjük a kozmikus környezetünket és az abban működő hatalmas erőket. A kataklizma következtében jelentősen lecsökkent az élhető szárazföld aránya. Egyes földterületek víz alá kerültek, máshol felgyorsult az elsivatagosodás, vagy a folyamatos vulkáni tevékenység és földrengések miatt kellett millióknak elmenekülniük. Százmilliók pusztultak el, százmilliók vándorolnak kontinenseken át. A kataklizma felgyorsította az űrkutatást, sokan összefogtak ennek érdekében. Elindulhatott a kivándorlás a világűrbe, létrejöttek az első telepek a szomszédos égitesteken, mások a Föld körül keringő hatalmas űrállomásokon élnek. Vannak, akik a tengerek mélyében vagy a földfelszín alatt próbálnak új élettereket kialakítani, ahol védve vannak a káros kozmikus sugárzástól. De ez sem old meg minden problémát. A kozmikus sugárzás felgyorsította a vírusok mutációját, lekövethetetlen gyorsasággal söpörnek végig a bolygón az újabb és újabb halálos járványok. De még a drasztikusan csökkenő világnépesség ellenére sem jut ivóvíz és élelmiszer mindenkinek.

A gyors változások és az információs robbanás már az ezredfordulót követően egyre több embert zavartak össze, az elmúlt évtizedekben a mentális betegségek egész népeket döntöttek romba. Senki sem figyelt arra, hogy az agymosásszerű propagandának, az információs háborúknak milyen hosszútávú hatásai lehetnek. Ez lett a fejlett információs technológiával rendelkező államok legsúlyosabb gondja.

A korábbi országok többsége eltűnt, a társadalmak újrarendeződtek. Már nem az etnikum és a vallás számít, hanem az, ki kivel tud a legjobban együttműködni a túlélés érdekében. Még mindig vannak, akik az elszeparálódásban hisznek vagy hatalmi csoportok, akik fegyverrel próbálják érvényesíteni az érdekeiket. De a többség már rájött, hogy a hasonló mentalitású és érzelemvilágú emberek összefogása az egyetlen túlélési lehetőség…

+ + + + +

Ezzel az elsőre sokkolónak tűnő jövőképpel köszöntelek a Hiperelme olvasójaként. Mire eljutsz az utolsó oldalig, talán megérted, hogy ezek nem egy sci-fi regényből vett részletek. 

Egy olyan utazásra invitállak, amelynek eddigi állomásait 35 év alatt jártam be. Minden akkor kezdődött, amikor pont ennyi évvel ezelőtt egy júniusi napon szirénázva száguldott velem a mentő a vidéki falucskából a fővárosi kórházba. Senki sem tudta pontosan, mi bajom. 10 napig lebegtem élet és halál között létfenntartó orvosi gépekre kötve, miután elvesztettem otthon az eszméletemet. 12 éves voltam. De annak a 10 napnak az eseményei csak sokkal később kaptak szerepet az életemben. Haladjunk sorjában…

Kereken 10 évvel később, szintén júniusban, a Trabantommal zötykölődtem fel a Svábhegyre. Időpontom volt egy hipnózissal foglalkozó pszichológusnál. No nem mintha arra vágytam volna, hogy rajtam mutassa be a hipnózis működését. Megfigyelőként vehettem részt egy ülésen. Az a másfél óra azonban radikálisan új irányt szabott fiatal életemnek.

Sigmund Freud német pszichiáter azt mondta, a tudattalan olyan, mint a görög mitológia alvilága, ahová száműzték a titánokat. Egy sötét, félelmetes hely tele fékezhetetlen és kiszámíthatatlan erőkkel, amelyek meghatározzák a halandók életét.

Azon a júniusi napon, másfél óra után tudtam, hogy nem értek egyet Freuddal. Amit akkor tapasztaltam, arra ösztönzött, hogy jobban beleássam magam a tudattalan rejtélyesnek tűnő világába. Nem az ijesztő sötétséget és a kiszámíthatatlan erőket láttam, hanem a kalandot és a lehetőségeket. 

Évtizedekig tartott összerakni a mozaikokat, mire felismertem: a valóságról akotott képünk illúzórikus, az érzékszerveink rabjai vagyunk. Még a tudományunk sem csinál mást, mint lényegében kiterjeszti az érzékszervi valóságot. Azért látjuk olyannak a világot, amilyennek, mert ezt diktálja az elménk egy komplex pszichés-biológiai folyamat eredményeként. Csak a jéghegyek csúcsát érzékeljük – ezt nevezzük valóságnak -, miközben jéghegyeink a kollektív tudattalan (hiperelme) hatalmas óceánjában úsznak. Minden egyes részecskénk az óceán vizéből táplálkozva fagy jégkristállyá, minden döntésünk irányát az óceánban kavargó hatalmas áramlatok szabályozzák.

A következő oldalakon történeteket fogok elmesélni, részben a saját életemből, részben azokéból, akik részt vettek az általam szimplán elme-kíserletnek nevezett folyamatban. A történetekhez hozzákapcsolom a következtetéseket, azokat az információ-mozaikokat, amikből végül elkezdett összeállni a hiperelme világa…

PSYNET-fedezd-fel-az-elmed-julius-cimlap

Oszd meg ismerőseiddel